Bukovina 2. nap - Az adăpost és az őrült postás története

Első éjszakánk nyugisan telt, a Tihuca hágó éjjeli forgalma elviselhető, így viszonylag eseménytelenül telt az éjszaka. Hajnalban esni kezdett, aminek nem tulajdonítottunk nagy fontosságot fenn a hegyekben, ellenben később kiderült, hogy ez jelentős mélrtéken befolyásolja a következő két napot. Reggel mikor nekiláttunk lehúzni a sátrakat eleredt az eső. Az a jó kitartó féle. Azzal nyugtattuk magunkat, hogy ez jó a földnek. Legalább a gazdák ne szívjanak. A közelben volt pár nylondarab, abból eszkabáltunk egy úgynevezett adöpostot, majd elővéve a pástétomot reggeliztünk közben.

Egy óra után elállt az eső, majd kisebb megszakításokkal egész nap esett.

Igyekeztünk megkeresni az első élelmiszerboltot, ahol a kajavásár mellett az eső arra kényszerített, hogy a délelöttöt a kocsmában sörözve töltsük. Ezek nem is kocsmák, de ha szépen beszélsz, rögtön kerül 4 műanyag szék és egy rögtönzött asztal a megszomjazott vándornak.

Közbe kitartó az eső, és gyönyörű a táj. Nem voltunk idegesek az eső miatt sem, úgy egyáltalan, van valami nyugodtság ebben a tájban, igaz Marci már lassan készült haza.:)

A stoptábla is azt mondja ne menj tovább.......na szóval miután a Lukoilnál lemostam a biciklilámpákat mehettünk tovább.
Következett a Putna völgye, majd egy emelkedő után

következett Vatra Dornei, egy csinos kis hegyi város, egy régi zsinagógával

Kezdett elállni az eső. Bukovina az egyik legcsapadékosabb vidék, ennek megfelelően nem rakják buglyába a szénát, hanem felszórják kertekre, állványokra, ezért az egész környék olyan mint egy labirintus.

Az a bizonyos Uvex sisak(Made in W-Germany-már Bulgáriában is kiröhögtek vele a tavaly)

Vatra Dorneit hamar elhagytuk, feltérve északnak Campulung Moldovenesc felé vettük az irányt. Aznap 2 1200 méteres hágót másztunk meg. Nagyon jó helyek ezek, sok az erdő és a helyi sör.

Ez az a pillanat amikor Zsombit megelőzi egy helyi postás. Egy ártatlan női biciklivel, egyenruhában. Zsombi persze félreérti a helyzetet és nyomába ered. Elkezdődik az őrült hajsza. Zsombi beelőz, a postás vissza. A hágó emelkedik, a boly nehezen tartja a lépést a két szökevénnyel. A pulzusszáma nő az öreg postásnak, Zsombi küszködve cinezi utánna. Lassan egy Hrabal könyvben érezzük magunkat, annyira abszurd a helyzet. Maximális fordulatszámon pörögnek a lábak. Kezdünk aggódni nehogy odakrepáljon a hegyek helyi bajnoka. Végül Zsombi a vesztes, ami mondjuk annak is tulajdonitható, hogy lebecsülte az öreget, aki valószinű 30 éve teszi naponta meg ugyanezt a távot.

Pisiszünet

Majd egy igazi klasszikus:

már a táj is unalmasan szép

Egy kis csoportkép. Hazagondolok.....Campulungnal újra északra tértünk, bár egy vásárhelyi dikk-ma aszonta nem bachtalo arra menni mert erőst nagy a hegy. Ami ezután következett az a legjobb aszfalt és a legmeredekebb hágó, túlzás nélkül éreztem néha felemelkedik az első kerék..... atti a cinező elől.

Felérve az Obcinára, mézzel kinált a "pásztor". Ezután egy kemény ereszkedő és jöhetett a mosakodás.

A táj:

Első nap-Bukovina széle

Indulás elött:

A terv az volt Szeretfalván gyűl össze a falka, de szegény Zsombinak nem volt mivel eljusson oda, Pádinak vonatozni kellett volna, Marcinak könyörögni nekem, hogy vigyem el, ezért arra gondoltam megoldom én magam a dolgot, megparancsoltam Attinak, hogy szerezzen egy platós autót ami mindannyiunkat elvisz Besztercére(ezt is tehát nekem köszönhette a kicsiny csapat)

Szóval szombat reggel kezdtek érkezni a papirkutyák,

és gyülni a biciklik(amiket az én gumimmal köttünk le)

Megérkezve Besztercére tettünk két tiszteletkört a városban, ezzel azonban túl is estünk a kultúrális epizódon, hajtott a vérünk tovább, neki a Tihuca hágónak. Ezúttal szeretnénk megköszönni az ASA KFT.-nek a nagylelkű áldozatot a szálliiiitásban.

Első megálló, első sör. Átlagban igyekeztünk 15 km-enként 1 sört inni, ami Attinak nem igazán volt egy nehéz feladat. Ennek következtében, drámaian esett az End-Ibo házicsoki egy főre jutó fogyasztása, igaz Pádinak mindig akadt egy-két dugi példánya. A sörözéshez annyit, hogy végig nagyon kedvesek voltak a helyi vendéglátó iparoso, mindenhol igyekeztek kedvünkben járni, ami általában azt jelentette, hogy maximumra felhúzták a kocsmai muzsikát, az ajtót szélesre tárva. Ebben semmi rossszindulat nem volt soha, ez igazi naiv kedvesség a vendég részére, moldvai módi.

Az a bizonyos dugi Nutella:

És elöttünk a Tihuca, 1200 méter magas hágójával, helyenként eltűnő aszfalttal és jó meleggel:

Elöttünk kezd kitárulkozni Bukovina, amely végig kellemes társunk volt, illetve a felhők. Róluk sajnos nem mondhatni el ugyanez.

Az eső bevert az első bukovinai kocsmába, ott is maradtunk vagy két orát, kipróbálva milyen sör is az az Azuga. Megszokott helyi népek ittak velünk, decispohárból átlátszó valamit, sörrel keverve.

Felhőlovagok:

Tihuca hágó teteje. Attinak nem ment még itt annyira a cinezés mint később, egyszer mintha le is szállt volna majdnem.
Bukovina by night:

Szálláskeresés:

Előkerült a jól megérdemelt Lacrima lui Ovidiu, amely a többségnek(kivéve Attit aki Csaba testvérrel telefonált) a pár elfogyasztott sör után igazi próbatételt jelentett:

Táborhely este, valahol Vatra Dornei elött jó pár kilométerrel. Reggel 8 pincsiméretű csobánkutya látogatott meg, nem túl barátságos lelkiállapotban. A sárga sátorban aludt Zsombi és Atti, a szürkében balról kezdve Fodor, Marca, Pádi.

Radnai havasok - a Keleti Kárpátok tetején

Mivel papírkutyaközösségünk a lehető legjobban szét van szórodva az országban ezért minden egyes kirándulást nehéz összehozni. Nem lehetett ez alól kivétel a Radnai túra sem. Az idelátogatás ötlete már valmikor a télen előjött, de nem hiszem, hogy akkor bárki is komolyan gondolta volna. Fodor érdeklődésére a hegyimentők egyenesen megtiltották hogy ilyesmire vetemdejünk. Így utólag visszagondolva a hétvégére meg is értem miért. Tehát azon a ponton a tervből csupán annyi konkretizálódott, hogy a blogon megjelent egy hirdetés a Radnai gyöngyi túrára, amit (hál' istennek) senki sem vett túl komolyan.
Májusra, a hó visszahúzódádával egyenesen arányosan a papírkutyák bátorsága is nőtt, ezért az ötlet újra feldobódott. Első fázisban érdeklődés hiánya miatt lefújódott, de végül mégiscsak nekiveselkedtünk (ez kb. úgy történt, hogy Fodor meggyőzött engem, és miután sikerült, az időjárásra hivatkozva visszakozni kezdett. Mivel minden lehetséges helyen kitartó esőt jósoltak, ezért nyugodtan mondhatjuk, hogy végül a hiúság győzött a józan ész fölött.)
Szombat hajnalban egy hét és fél órás vonatozás után érkeztem Romuliba (Romoly) majd hamarosan Fodor is csatlakozott kocsival Kolozsvárról. Egy kis étrendkiegészítés után (igen, bármennyire is hihetetlenül hangzik Romuliban 5 után nem sokkal nyitott a vegyesbolt, sőt az eladó hírből tudta, hogy mi az az instantleves) a faluvégén egy faházikó mellet hagytuk a kocsit és miután egy helybeli bácsikátol kis infót kaptunk elindultunk. Az út folyamán sajnos rá kellett ébrednünk, hogy a helybeliek sincsenek igazán tisztában a távolságokkal, 4-6 órát tippeltek a Pietrosu csúcsig, hát ennél azért jóval több lett.
A borús időjóslások ellenére derült égben indultunk neki a hegynek, és míg mások azon gondolkozhattak hogy Basi or not Basi, számunkra a választás azt jelentette, hogy Romuliba térünk vissza vagy Borsara fogunk leereszkedni majd onnan valamilyen módon a műúton vissza Romuliba.
Utunk első szakasza egy jó állapotú fakitermelő úton, a bő vízű Strâmbă patak mentén vezetett.

Az elég súlyos zsákok miatt, hiába volt a gyönyörű hely, meg a friss, kábító erdei illat, nem utasíthattuk vissza egy arra járó fakitermelő teherkocsisofőt nagyvonalú ajánlatát, hogy szökjünk fel az utánfutóra. Ezzel a fuvarral legalább egy-másfél órát megspóroltunk.
Miután gyalog folytattuk az utunkat, alkalmunk volt megkóstolni egy kis radnai borvizet, talán az első nem Székelyföldi borviz számunkra (nem palackozottra gondolok)
Az első komolyabb erőpróba ezután következett. Ami egy szokványos izzasztó meredek erdei ösvénynek indult hamarosan egy kínszenvedéssé vált. Egy nem is olyan régi vihar keresztül-kasul döntötte a fenyőfákat, és mi a hátizsákokkal nem hogy haladni nem tudtunk, de arra is kellett vigyázzunk nehogy lecsússzunk a fákról és felnyársaljon egy ott lábatlankadó fenyőág.
Az erdőt és fetrengő fáit elhagyva kiértünk a Bătrânei tisztásra, de utunk továbbra is fárasztóan emelkedett amíg fel nem értünk a Bătrânei csúcsra.

A Bătrânei tisztásról a Ţibleş hármas csúcsa látszik.



Kilátás a Bătrâna csúcsról, már látszik a Pietrosu.
Itt töltöttük el az első nagyobb szünetet és néhány reklamképet készítettünk:



Itt egy pártról, ha már referendum napja volt.



Itt meg a kedvenc kirándulóscsokinkról

A Radnai havasok többek között a számtalan tengerszeméről is híres. Mi csupán miniatűr változatokat találtunk:




Innen a gerincjelzésen haladtunk és egy véletlen folytán a hosszabb utat választottunk a Pietrosra. A rövidebb változat a Gropilor csúcsra vitt fel és ott a gerincen kellett volna végigmenni. Ezen a szakaszon már egyre több hófolttal találkoztunk és lavinanyomokat is láttunk.




A kék gerincjelzésre áttérve lassacskán elénk tárult a Pietros 2303 méteres csúcsa.

Az utolsó kapaszkodó előtt már láthatóvá vált a Máramarosi medence a hosszan elnyúló Borsával.


Ebben a völgyben van a Jézer tó és a meterológiai állomás. Terveink szerint ott töltöttük volna az éjszakát de a völgy peremén több méteres hóréteg volt meggyűlve és a meredek lejtő életveszélyessé tette a lemenési kisérletet.

Ez már a csúcshódítás dícső pillanata - napon és térerőben sütkéreztünk.

Ílyen körülmények között kénytelenek voltunk más utat keresni lefele. Mivel a térképen az egyetlen Borsara vezető út a meteorológiai állomás fele vezetett és azt nem mertük bevállalni, kinéztünk egy völgyet mely nem egyenesen Borsára vezetett, hanem az elején párhuzamosan a medencével majd északra tért. A völgybe való leereszkedés sem volt könnyű feladat, zerge módjára kellett kövekről kövekre ugráljunk. Lennebb a hóban már könnyebb volt haladni, még nem létező sízőkészségemet is gyakorolhattam (cipőink teljesen átáztak). Tisztában voltunk vele, hogy a híres Buhăescu tófűzér itt kell valahol a jégréteg alatt megbújjon, de mivel nem láttuk sehol bátran haladtunk a völgyben lefele. Egy távolabbi helyen kiszúrtunk egy zöld szigetet a nagy kő meg hótengerben, abból a távolságból sátorozásnak egyedüli alkalmas helynek tűnt. Közben már sötétedni is kezdett és a szürke felhők is egyre ijesztőbben borítottak be mindent. Az amúgy is nehéz haladásban útunkat állta egy gyönyörű vízesés


Igazából csak itt döbbentünk rá, hogy ott ahol mi olyan lazán gyalogoltunk a fagyott havon, alattunk a 6 méter mély Buhaescu tó bújik meg. Egy esetleges szakadást és következményeit mindenki fantáziájára bízom.
Az addig állandóan változó, de szerencsésen alakuló idő akkorra már megelégelte és hirtelen egy zuhét küldött a nyakunkba. Maradék erőnk végén lévén és csomagostól mindenestől bőrig sem akartunk ázni, az első egyenes terepen villámgyorsan sátrat húztunk. Íme az eredmény:


Ez a fénykép már másnap reggel készült, egy a látvány ellenére nem is annyira kibírhatatlanul hideg éjszaka után.
A Borsára levezető út sem volt egy sétagalopp, kezdetben ösvény sem volt csak havon, kövön átázott füvön vagy erdőben való meredek ereszkedés a hozzávaló esésekkel. Mikor végre ösvényt kaptunk akkor ugyebár következhettek a Radnai jellegzetes kidőlt fenyőfái es akrobatikus mászásaink. Ahogy szűkült a völgy egyre többször kellett a sebes hegyi patakon átugrándozni. A látvány mondjuk kompenzált mindent.



Az út utolsó szakaszára minden fajta kényeskedést félretéve már cipősön gázoltunk át az egyre duzzadó patakon, néha combig érő vízben nagyon kevés tartotta, hogy a sodrás nem borított zsákostól a vízbe.


Ez egy ritka pillanat mikor a patak fölött, ha még rudimentáris is, de híd volt.
A völgy utolsó szakasza már csupán egy könnyed séta volt es végre megkóstolhattunk egy kis borsai jellegzetességet (csíki sör) és megcsodálhattuk az Olaszhonból hazatérő máramarosiak legújjabb házépítési trendjeit.

Hagyomány és modernitás Borsán.