2007. május 23., szerda

Radnai havasok - a Keleti Kárpátok tetején

Mivel papírkutyaközösségünk a lehető legjobban szét van szórodva az országban ezért minden egyes kirándulást nehéz összehozni. Nem lehetett ez alól kivétel a Radnai túra sem. Az idelátogatás ötlete már valmikor a télen előjött, de nem hiszem, hogy akkor bárki is komolyan gondolta volna. Fodor érdeklődésére a hegyimentők egyenesen megtiltották hogy ilyesmire vetemdejünk. Így utólag visszagondolva a hétvégére meg is értem miért. Tehát azon a ponton a tervből csupán annyi konkretizálódott, hogy a blogon megjelent egy hirdetés a Radnai gyöngyi túrára, amit (hál' istennek) senki sem vett túl komolyan.
Májusra, a hó visszahúzódádával egyenesen arányosan a papírkutyák bátorsága is nőtt, ezért az ötlet újra feldobódott. Első fázisban érdeklődés hiánya miatt lefújódott, de végül mégiscsak nekiveselkedtünk (ez kb. úgy történt, hogy Fodor meggyőzött engem, és miután sikerült, az időjárásra hivatkozva visszakozni kezdett. Mivel minden lehetséges helyen kitartó esőt jósoltak, ezért nyugodtan mondhatjuk, hogy végül a hiúság győzött a józan ész fölött.)
Szombat hajnalban egy hét és fél órás vonatozás után érkeztem Romuliba (Romoly) majd hamarosan Fodor is csatlakozott kocsival Kolozsvárról. Egy kis étrendkiegészítés után (igen, bármennyire is hihetetlenül hangzik Romuliban 5 után nem sokkal nyitott a vegyesbolt, sőt az eladó hírből tudta, hogy mi az az instantleves) a faluvégén egy faházikó mellet hagytuk a kocsit és miután egy helybeli bácsikátol kis infót kaptunk elindultunk. Az út folyamán sajnos rá kellett ébrednünk, hogy a helybeliek sincsenek igazán tisztában a távolságokkal, 4-6 órát tippeltek a Pietrosu csúcsig, hát ennél azért jóval több lett.
A borús időjóslások ellenére derült égben indultunk neki a hegynek, és míg mások azon gondolkozhattak hogy Basi or not Basi, számunkra a választás azt jelentette, hogy Romuliba térünk vissza vagy Borsara fogunk leereszkedni majd onnan valamilyen módon a műúton vissza Romuliba.
Utunk első szakasza egy jó állapotú fakitermelő úton, a bő vízű Strâmbă patak mentén vezetett.

Az elég súlyos zsákok miatt, hiába volt a gyönyörű hely, meg a friss, kábító erdei illat, nem utasíthattuk vissza egy arra járó fakitermelő teherkocsisofőt nagyvonalú ajánlatát, hogy szökjünk fel az utánfutóra. Ezzel a fuvarral legalább egy-másfél órát megspóroltunk.
Miután gyalog folytattuk az utunkat, alkalmunk volt megkóstolni egy kis radnai borvizet, talán az első nem Székelyföldi borviz számunkra (nem palackozottra gondolok)
Az első komolyabb erőpróba ezután következett. Ami egy szokványos izzasztó meredek erdei ösvénynek indult hamarosan egy kínszenvedéssé vált. Egy nem is olyan régi vihar keresztül-kasul döntötte a fenyőfákat, és mi a hátizsákokkal nem hogy haladni nem tudtunk, de arra is kellett vigyázzunk nehogy lecsússzunk a fákról és felnyársaljon egy ott lábatlankadó fenyőág.
Az erdőt és fetrengő fáit elhagyva kiértünk a Bătrânei tisztásra, de utunk továbbra is fárasztóan emelkedett amíg fel nem értünk a Bătrânei csúcsra.



A Bătrânei tisztásról a Ţibleş hármas csúcsa látszik.



Kilátás a Bătrâna csúcsról, már látszik a Pietrosu.
Itt töltöttük el az első nagyobb szünetet és néhány reklamképet készítettünk:



Itt egy pártról, ha már referendum napja volt.



Itt meg a kedvenc kirándulóscsokinkról


A Radnai havasok többek között a számtalan tengerszeméről is híres. Mi csupán miniatűr változatokat találtunk:




Innen a gerincjelzésen haladtunk és egy véletlen folytán a hosszabb utat választottunk a Pietrosra. A rövidebb változat a Gropilor csúcsra vitt fel és ott a gerincen kellett volna végigmenni. Ezen a szakaszon már egyre több hófolttal találkoztunk és lavinanyomokat is láttunk.




A kék gerincjelzésre áttérve lassacskán elénk tárult a Pietros 2303 méteres csúcsa.

Az utolsó kapaszkodó előtt már láthatóvá vált a Máramarosi medence a hosszan elnyúló Borsával.


Ebben a völgyben van a Jézer tó és a meterológiai állomás. Terveink szerint ott töltöttük volna az éjszakát de a völgy peremén több méteres hóréteg volt meggyűlve és a meredek lejtő életveszélyessé tette a lemenési kisérletet.

Ez már a csúcshódítás dícső pillanata - napon és térerőben sütkéreztünk.

Ílyen körülmények között kénytelenek voltunk más utat keresni lefele. Mivel a térképen az egyetlen Borsara vezető út a meteorológiai állomás fele vezetett és azt nem mertük bevállalni, kinéztünk egy völgyet mely nem egyenesen Borsára vezetett, hanem az elején párhuzamosan a medencével majd északra tért. A völgybe való leereszkedés sem volt könnyű feladat, zerge módjára kellett kövekről kövekre ugráljunk. Lennebb a hóban már könnyebb volt haladni, még nem létező sízőkészségemet is gyakorolhattam (cipőink teljesen átáztak). Tisztában voltunk vele, hogy a híres Buhăescu tófűzér itt kell valahol a jégréteg alatt megbújjon, de mivel nem láttuk sehol bátran haladtunk a völgyben lefele. Egy távolabbi helyen kiszúrtunk egy zöld szigetet a nagy kő meg hótengerben, abból a távolságból sátorozásnak egyedüli alkalmas helynek tűnt. Közben már sötétedni is kezdett és a szürke felhők is egyre ijesztőbben borítottak be mindent. Az amúgy is nehéz haladásban útunkat állta egy gyönyörű vízesés


Igazából csak itt döbbentünk rá, hogy ott ahol mi olyan lazán gyalogoltunk a fagyott havon, alattunk a 6 méter mély Buhaescu tó bújik meg. Egy esetleges szakadást és következményeit mindenki fantáziájára bízom.
Az addig állandóan változó, de szerencsésen alakuló idő akkorra már megelégelte és hirtelen egy zuhét küldött a nyakunkba. Maradék erőnk végén lévén és csomagostól mindenestől bőrig sem akartunk ázni, az első egyenes terepen villámgyorsan sátrat húztunk. Íme az eredmény:


Ez a fénykép már másnap reggel készült, egy a látvány ellenére nem is annyira kibírhatatlanul hideg éjszaka után.
A Borsára levezető út sem volt egy sétagalopp, kezdetben ösvény sem volt csak havon, kövön átázott füvön vagy erdőben való meredek ereszkedés a hozzávaló esésekkel. Mikor végre ösvényt kaptunk akkor ugyebár következhettek a Radnai jellegzetes kidőlt fenyőfái es akrobatikus mászásaink. Ahogy szűkült a völgy egyre többször kellett a sebes hegyi patakon átugrándozni. A látvány mondjuk kompenzált mindent.



Az út utolsó szakaszára minden fajta kényeskedést félretéve már cipősön gázoltunk át az egyre duzzadó patakon, néha combig érő vízben nagyon kevés tartotta, hogy a sodrás nem borított zsákostól a vízbe.


Ez egy ritka pillanat mikor a patak fölött, ha még rudimentáris is, de híd volt.
A völgy utolsó szakasza már csupán egy könnyed séta volt es végre megkóstolhattunk egy kis borsai jellegzetességet (csíki sör) és megcsodálhattuk az Olaszhonból hazatérő máramarosiak legújjabb házépítési trendjeit.

Hagyomány és modernitás Borsán.



2007. május 21., hétfő

Pár kép a Vladeasarol

Adós voltam pár képpel a Vigyázóról. (Rákattintva a képekre nagyithatóak)


A táj akár Gyimesben! Rogoz hegyvidéki községből indultunk, rengeteg kis nyaraló, tisztaság, és kedves móc emberek. Azt hiszem ez a legjellemzőbb szó rájuk.


Ide kellett felmenni, a Vladeasa 1839 méter azt hiszem, a második legmagasabb csúcs a Nyugati Szigethegységben a Bihar csúcs után. Érdekes volt a hőségből felgyalogolni a havas zónáig.



Közben kinyiltak a sáfrányok (nem tavaszi kikerics). ez virág árasztja el tavasszal a magas hegyvidéki részeket. A radnaiban láttunk teljesen fehér példányt is, de dögség miatt nem fotóztuk le.







Közben Atti kitartóan tör fölfele.

Majd lenéztünk a magasból,




ahonnan láttuk a Dragan-i tavat, amely egy a sok mesterséges tó közül a Nyugatiban


megvizsgáltuk a békaporontyokat, köszönik szépen jól vannak, majd folytattuk az ereszkedést,

visszanéztünk mit is másztunk meg, mi,...a papirkutyák

2007. május 17., csütörtök

2007. május 1., kedd

(Szinte) a munka ünnepe a Baiului-on

Április 30-án, Szentgyörgynapok után és május elseje előtt egy kis sétára indultunk a Baiuluira. Valószinűleg a Blogfest-es eredmény miatt is (persze, szinte annyi szavazatot kaptunk ahányan kirándulni voltunk :d; ettől függetlenül a következő kiránduláson remélhetőleg könnyek folynak, Ovidiusz könnyei <:-P) kicsit nagyobb létszámban vágtunk neki a nem túl keménynek igérkező útnak. Annak ellenére, hogy a vasárnapi vihar után szinte teljesen lemondtunk az egészről, Pádi korai (i.e. 9 óra) ébredése felélesztette a reményt és kevéssel 10 után már indultunk is két kocsival Buşteni fele. Ez is (gy.k. Bucegi) lehetett volna.
Rövid (és mint utólag kiderült) nem túl eredményes térképvizsgálat után HAJRÁ


Ezután következett kirándulásunk nem legdícsőbb része, melynek során jó negyed órát kocsikáztunk fel egy erdőkitermelő úton. Foghatjuk a késői indulásra, dögségre vagy korai vénségre, de shame on us.


A kérdezősködés, érdeklődés sem sikerült a legfényesebbre. A meginterjúvolt pásztor/favágó/paraszt hiába magyarázta, hogy Când daţi de GOL o luaţi la dreapta, sehogy sem sikerült megfejtenünk, hogy mit is akar mondani. Gyanítottuk, hogy erdőírtásról beszél vagy valami havasi legelőről, de igazából nem világosodtunk meg, és a jobbrafordulás meg így utólag inkább szívatásnak tűnik. Mindenesetre nekivágtunk.

Próbálkoztunk egy durci patakmederben.



Majd feltértünk egy krv meredek hegyoldalra.



Kis erőltetett menet után: tűz, kaja, pihenés


Ekkor nagyon úgy nézett ki, hogy sokkal tovább nem megyünk, mivel előttünk meredek szakadék és a havas csúcsok (csúnyán kiforgatott szavaimmal: dombok) nagyon messze tűntek.


Jóllakottan viszont egész máskőpp álltunk a dolgoknak és leindultunk. Rövid ereszkedő és kapaszkodó, stb stb után ráhibáztunk egy jelzett ösvényre, melyen már bátran nekiindutnk. Az igazság viszont az, hogy végig nem igazán tudtuk betájolni magunkat a kis nyomtatott térképen. Elveszésről azért nem beszélhetünk mert nem volt egy túlságosan járatlan terep.

Ne vegyetek Kayland cipőt, mert oldódik ki a fűzője (máskülönben okés).


Talán itt kellett volna feltérnünk a vörös kereszttel, de mi követtünk egy ritkán festett vörös sávot, ami a térképünkön nem is jelent meg, valószínű valami gerincjelzés.


Következett egy softos hegyilegelős ösvény helyenként vízmosásokkal, előttünk nem túl magasan a foltokban havas "dombok" mögöttünk meg a Prahova túloldalán a Bucegi.




A Bucegi és alatta Buşteni.



Csoportkép.


Egy idő után a társaság egy kicsit szétszóródott, emberek elfáradtak, még az se adott elég motivációt amikor jöttek lefele lazán a vénasszonyok a hegyről. Jobb híján így kineveztünk egy nem túl messzi csúcsot, mint legmagasabbat, különösen, hogy a leereszkedett felhők miatt belátható és bejárható távolságon belül nem látszott magasabb.

Azt kellene még megmászni.


Az ötlet nagy támogatottságnak nem örvendett, még Fodor az alapító papírkutya (és itt sajnos a papírkutyán van a hangsúly) is csak annyit mondott, hogy Nincs annak semmi értelme. Így nekivágtunk Pádival ketten és ez természetesen elég motiváció volt Fodornak is hogy utánnunk jöjjön és fenn megismételje, hogy ennek nem volt semmi értelme. A tetőn sajna kilátás nuku, mert teljesen ránkereszkedett a felhő, valami daraszerű hó is hullott és cudarult fújt a szél.


Aki először felért, papírkutya No 1 (félreértések elkerülése végett, az Pádi és nem én vagyok)


A true papírkutyák.



A lefele út elég rohanósra sikerült, mivel a többiek előre indultak amig mi felmásztunk a csúcsra. Különösen a havas részeken hármasugrókat megszégyenitő lépésekkel szaladtunk lefele. Egyszer megálltunk virágot fényképzni, nem tom miért mert máshol sokkal több volt és nem is vagyok nagy fan, valószínű inkább pihenni. Giccsesre is sikerülta kép rendesen.


Romos esztena.


Messze hátul a Csukás (asszem).


A végére még maradt egy kis dzsungelezés és mocsok patakmederben mászás.




Marci komoly, talán érez valamit a hazauttal kapcsolatosan :(



Picit fáradtan, vízesen és sárosan már lenn a kocsiknál. Én aszem vizet keresek.


A Caraiman, már lenn Buşteniből.


Fotók © Samu, Pádi