Az egész úgy kezdődött, hogy nem jött össze egy kolozsvári utam és vele egy Nyugati Szigethegyéges kirándulas. Ezen feldühödve és dühödtségemen felbátorodva elhatároztuk Fodorral, hogy mivel ő úgyis beállt ingázónak megyunk Szentgyörgyről valamerre. A kirándulás október 6.-ra esett és Arad távol lévén maradt kiindulási pontnak a Nyergestető. A terv nagyjából úgy szólt, hogy elindulunk a Nyergestetőről és a Csíki hegyek gerincén végig Bálványosig majd onnan átlépünk a Bodoki havasokba es az egész gerintúrát végigcsináljuk Angyalosig.
És ha az egész nem tűnik elég merésznek két nap alatt, hát a benevezésnél feltétel volt, hogy mindezt sátor nélkül tesszük meg .
Péntekre sikerült a másik ingazót, Samut is meggyőzni a sátor fölöslegességéről, már csak a nejlonok beszerzése volt hátra. Itt jelentkeztek az első problémak, hármunknak csak két nejlon került, ráadásul minden lehető helyen esőt jósoltak szombatra, aminek az eredménye az lett, hogy mégis csak sátorral vágtunk neki az útnak.
Vonatozással indult a túra, a végállomás Tusnadfalu volt, sajnos a vonat (még) nem megy fel a Nyergestetőig.
Tusnadtól a nyergerstetői utig igazi sárdagasztás volt zuhogó esőben, ráadásul Samu egy sikertelen távolugrás után még meg is fürdött egy kis patakban.
A fényképen a legények még csak a sár végének és a közös fotó örömének mosolyognak, később már a kedves kézdivásárhelyi fiatalembernek aki hajlandó volt mindannyiunkat ilyen sárosan, ázottan felvenni.
A hősök emlékművénél fejet hajtottunk (Samu a szendvicsének) és szomorkásan konstatáltuk, hogy az idő nem akar helyrejönni, és mennyire elszaporodtak a kaotikusan elhelyezett kopjafák. Valahogy jobban nézne ki a domb csupán az eredeti puritán keresztekkel.
A gerincre vezető út emberpróbáló volt de a papírkutyák nem ragadtak be a sárba.
Fent a gerincen már sokkal kellemesebben lehetett haladni, kedves barátunk az eső továbbra is velünk tartott.
Dél körül kezdett felszakadozni a felhőzet, így végre alkalmunk lehetett a környező hegyeket is megfigyelni és kicsit a napsütésben melegedni.
A tető ilyen és ehez hasonló légyölő galócákkal volt tele, ezt az ártatlant kénytelenek voltunk a fénykép kedvéért felrugni.
Papírkutyák a légyölőgalóca-mezőn, Samunak annyira nem jött hogy elhiggye az idő jobbra fordulásást, hogy nem volt hajlandó az esőkabáttól megszabadulni.
Kilátás a Cecele-tetőről, innen végre beláthattuk a Hargita déli nyúlványát, a Csomádot, a Bodoki havasok északi részét. Ugyanakkor nagyon sokáig ez volt az utolsó olyan pont ahol tudtuk magunkat lokalizálni a térképen, ugyanis a jelzések elfogytak, mi meg nagyjából csak bódorogtunk.
Már magabiztosan vonulnak a papírkutyák, ugyanis jelzések nélkül is kiszúrtuk a Bálványosvárt rejtegető hegycsúcsot. Itt azért már el is árulhatjuk a kedves látogatónak, hogy már megszületett, sőt el is fogadtatott az a javaslat, hogy a túra második szakaszát meghatározatlan időre elhalasszuk és még aznap este hazamegyünk.
A Bálványosvárra vezető sztráda, hamarosan a turistajelzések is megjelentek.
Természetesen meg sem álltunk a vár tetejéig.
Ahol végre előkerülhetett Ovidiusz könnye, amelyet még néhány magyarországi turistával is megkóstoltattunk.
Bálványosfürdő a várból nézve
Mivel Marci már útban volt Bálványos fele, mi nyugodtan kortyolgatva kivártuk az estét, a Petzl kollekció amúgyis bátorságot adott.
Így születnek Székelyföldön a felhők...
Esti kontűrök Bálványosvár legmagasabb pontján.
Útunkon végig a piros kereszt kisért, a jelzésekkel nincs gond ezen a részen
Felérve a gerincre, hátunk mögött Baiului, Bucsecs, és két lihegő papirkutya, innen még tábla szerint 3.5 óra a Csukás kabanna.
Felhők, és a táblák, avagy homály és bizonyosság
Háttérben az Omu
Előttünk a Csukás trapéz alakú csúcsa. Ereszkedésbe fogtunk a Vörös menedékház fele,
